A dolgozat első részének témája a pálmaházak és kastélyok közötti kapcsolat változása a XIX. században, amelyet a főúri életmód, a kertművészet és a szerkezetek változásának szemszögéből mutat be; az integrálódás folyamatát két nagy korszakra, a század első és második felére tagolva. Ennek során a pálmaház és a kastély egyre közelebb került egymáshoz.
Az angolkertek tájképi elemként alkalmazott, kertészeti funkciót betöltő klasszicista pálmaházai után (pl. Tata, Iharosberény) a század második felében a pálmaházaknak igen sokféle típusa érlelődött ki, ezek egymás mellett éltek és kölcsönösen hatottak egymásra.
Az új anyagként megjelenő öntöttvas-, és acélváz, valamint a nagy üvegfelületek újrafogalmazták a tömegképzést és a homlokzati megjelenést, s ezzel együtt felmerült a hagyományos és új anyagok összeegyeztethetőségének problémája (pl. Gödöllő, Keszthely, Nádasdladány, Szabadkígyós, Tóalmás).
Nagy változást jelentett, amikor a pálmaház hozzákapcsolódott a kastélyhoz: szerkezete, belső tere idomult ahhoz, speciális rendeltetésűvé vált, valamint egyre intenzívebben hatotta át a lakófunkció. Ezzel összefüggésben elnevezése is télikertre módosult. Tömege egyre szervesebben integrálódott a kastélyba, kialakítása reprezentatívabbá vált, rizalitként vagy oldalszárnyként jelent meg (pl. Füzérradvány, Nagycenk, Nagymágocs).
A második rész a pálmaházak egyik értékes és különleges emlékét, a turai pálmaházat mutatja be, amelynek egyedi formálású belső tere is megőrizte eredeti belső kialakítását, így nagy biztonsággal rekonstruálható. A monumentális hatású térben ma is láthatók az egykori díszítőfestés nyomai, a padlóburkolat, a vízmedencék, a fűtőtestek, a csőrendszer; a padlócsatorna, valamint a világítótestek felfüggesztési helyei.
A turai pálmaház összefoglalása mindazon törekvéseknek és fejlődési irányoknak, amelyek a pálmaházak építészetét jellemezték a XIX. század folyamán. Rohamosan pusztuló állapota ellenére is őrzi egy hajdani magas színvonalú főúri életforma emlékét.